Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


My Little Secret - 1. évad

cute_anime_vampire_.jpg

 

Rövid tartalom: My Little Secret. Én kicsi titkom. A főszereplőnk Shirai Akihito, aki a vámpírokkal tartja kapcsolatát. Akihito minden bajba keveredik, és furcsa erők gyülekeznek; vajon Akihito és barátja Kiyoshi meg tudják ezt fékezni?

  1. rész - Bevezető

“Még ma is cseng a fülemben Kiyoshi hangja.
- Azt se tudod, milyen a fajtád... Már hogy lehetnél az?
És ha igaza van? Nem is vagyok igazi... vámpír. „

Opening: http://www.youtube.com/watch?v=jfmvucj7UMo
Az egész történet ott kezdődött, hogy az utcán sétáltam estefelé, mikor találkoztam Kiyoshival. Róla tudtam, hogy egy vámpír... legjobb barátom fiú létére. Nemes családból származik, így ő is nemesnek számít. Magamat be se mutattam... Akihito vagyok. A hajam szürke, és 15 éves vagyok.
- Akihito, mit keresel itt? Tudod, hogy ilyenkor veszélyes!
Persze. Éjszaka vámpírok róják az utcát. Csak egy-két városba nem tudnak bejutni, mert a polgármester burkot rakott a városa köré, amiken nem tudnak átmenni. Szegény Kiyoshi se tud ilyenkor bemenni...
- Igen, tudom... épp hazafele megyek.
- Inkább haza kísérlek. - szólt. Tudom, hogy aggódik értem, de attól még nem kéne folyton utánam jönnie. Tudok magamra is vigyázni!
- Nem kell. - és szigorú tekintettel néztem rá.
- Oké.
Így hát ő egy teljesen másik irányba ment, mint én. Máshol lakik, a városon kívül.
Pár perc múlva zajt hallottam a bokorból. Hátrafordultam a zaj irányába. Egy hosszú, szőke hajú lányt láttam. Vörös szemei kilógtak az éjszaka sötétjéből. A fehér blézerének vérfolt tátongott.
- Bocsáss meg, ha megijesztettelek...
Ekkor egy lépéssel közelebb lépett hozzám. Erre reflexből én is hátraléptem egyet, aminek a következménye csak annyi lett, hogy elestem, és felhorzsoltam a kezem. Reménykedni tudtam csak, hogy nem vérzik...
- Motoichi vagyok. - törölte le száját. A szeme kék színben égett most már. Úgy néz ki, nem vérzik a kezem. - A te neved micsoda?
- Sose láttam ilyen illemtudó vámpírt. - álltam fel.
- Vicces név... Szóval mi a neved?
- Te is nemes családból származol, ugye?
Nem tudom, miért érdekli ennyire a nevem...
- Igen, de én a nevedet kérdeztem.
- Akihito vagyok.
- Remek! Ismertem egy másik Akihito-t. - Erre mintha elszomorodott volna. - Mindegy.
- Most már érdekel ez a történet.
- Majd, ha legközelebb találkozunk! - mosolygott. A vámpírok... mind ilyen, gyönyörűek?
Elkezdtem haza fele sétálni, tovább. Bár ilyen kedves lenne minden vámpír. Bár... vajon kinek a vére lehetett rajta? Egy emberé egyáltalán? Hagyjuk. És velem, miért állt szóba? És ha nem is tudtam volna, hogy vámpírok léteznek? Biztos látszott rajtam, hogy nem lepődtem meg a vér láttán.
Egyszer csak zajt hallottam egy fa mögül.
- Moto... Motoichi?
- Nem. - hallottam egy mély hangot.
Ekkor megállt bennem az ütő. Futni se tudok, hisz ő gyorsabb. Kivéve, ha csak valaki szórakozik velem... Igen, biztos ez van. Ilyenkor mit kell tenni? Tehetetlen vagyok. Lehet, jobb lett volna Kiyoshi-val menni...
- De... - lépett oda hozzám óriási sebességgel. Innen már látszottak vérvörös szemei, narancs haja. Ez már sok nekem egy éjszakára... sokkot fogok kapni. Jól tudom, hogy egy harapása egy vámpírnak engem is átváltoztat. Ha egyáltalán túlélem... Jaj. - Jó illatod van. - emelte fel a felhorzsolt kezemet. Ami.. vérzett. Ügyes vagyok... legalább beköthettem volna. Következő pillanatban nem éreztem semmit, csa, hogy tűhegyes fogai a nyakamba fúródtak.
Eszemet veszthettem, mert arra keltem fel, hogy a földön heverek (túléltem!!), ugyanott, az erdőben.
Kiyoshi ért oda hozzám.
- Kilométerekről megéreztem a vér szagát... megint bajba keveredtél?!
Erre felemelt, és elvitt, ám én ekkor már újra... elájultam.
Náluk ébredhettem fel, mert nem a mi házunkban vagyok, egy kanapén fekszem (ami nem a miénk), és Kiyoshi bámul rám.
- Szia! - mosolygott rám.
A nyakamon hideg borogatás volt, és nagyon sajogott.
- Mondtam, hogy jobb lett volna, ha veled megyek! - váltott át komolyra.
- Igen...
- Mindig bajba sodródsz! Csoda, hogy túlélted!
Mintha aggódna értem! Haha...
- És akkor én is...?
- Nem, dehogyis! - legyintett
- De... azt tudod ki volt?
- Harapásról felismerem. - Azt meg hogy? - Tomoaki. Engem is... Ő változtatott vámpírrá.

Folytatjuk...


2. rész - Az éjszaka markában

Opening: http://www.youtube.com/watch?v=jfmvucj7UMo

- Téged is...? Akkor... én miért nem?
- Miért beszélsz félmondatokba? Lázad van? - tette a homlokomra a kezem
Igaza van. Mármint, félmondatok felé... egyáltalán nincs lázam.
- De, én miért nem vagyok vámpír?
- Ahhoz még kell történnie valaminek. Csak a nemes vámpírok tudnak emberből vámpírt csinálni, egy harapásra... ő csak egy közönséges vámpír. De azon belül egy alávaló teremtmény.
- Minek kell történnie? - kérdeztem, mert már furdalta a hátam a kíváncsiság.
- Miért érdekel az téged?
- Hogy... nem tudom...
- Jó. De teljesen lehetetlen lenne... csak akkor, ha ő szeretné, akkor lehetnél vámpír.
- És te? Miért nem változtatsz vámpírrá?
- Szerinted? Legnagyobb vágyam, hogy vámpír légy... sosem kérted.
- Akkor most kérem.
Erre rám vigyorgott. Szóval most kinevetett? Hah.
- Még nem lehet. 3 napig nem. 3 napod van inni véréből, hogy vámpírrá vállhass.
Felcsillat a szemem.
- Nem értem, miért akarsz annyira vámpír lenni. Nem olyan csodálatos, mint azt gondolod. Főleg, ha emberből változol át. Mi nemesek születésünk óta érezzük a percenként előbúvó vérszagot. Te, ha átváltoznál, nem tudnád irányítani magad... vérszagra rögtön odarohannál. Olyan lennél, mint Tomoaki.
- És... akkor... hogy lehet... nem értek semmit. Ha születésed óta vámpír vagy, hogy-hogy átváltoztatott Tomoaki?
- Igen. Szóval a nemeseknél csak fél-vámpírok vagyunk születésünkkor. Igazán 15 éves korunkban változunk át. A fél-vámpírok vér nélkül is megélnek. Nincs olyan nagy szükségük rá. Én viszont korábban lettem vámpír. - Ezt lehet kihagytam... Kiyoshi 16 éves. - Még 12 éves koromban. - Olyan korán?
- És... hogy történt?
- Mennyire érdekel múltam... - mosolyodott el - Nem érdekes.
- De engem érdekel! - erősködtem
- Jól van. 12 éves voltam, és az iskolából jöttem hazafelé. Egy kőben megbotlottam, és Tomoaki abban az időben változott át. Nem tudta megfékezni magát. Viszont, ha valaki abban az időben változott át, ha megharap, az megöl téged... 3 napon belül. A szüleim megtudták, hogy ez történt... akkor jöttek hazafelé. Én ekkor még nem tudtam, hogy léteznek vámpírok. Meg akarták ölni, hogy ihassak a véréből, de én nem engedtem - hajtotta le a fejét - Ők meg nem ölték meg. Nem akarták, hogy mindig úgy nézzek rájuk, mint a gyilkosokra. De már megsebezték, így a véréből is ihattam. Pár év múlva felépült, eljött hozzánk, és megölte a szüleim. Én viszont elbújtam... nem talált meg. Így nem ölt meg. Érted? A szüleim miattam haltak meg! Csak is én tehetek róla. - hajtotta a vállamra a fejét
Már elég rég ismerem ahhoz, hogy tudjam kiakadt. Nem egy érzelmes személy, így nem sokat csinálja ezt. Megértem, hisz úgy gondolja teljes egészében ő tehet róla. Ám ez nem igaz... valamennyire Tomoaki, és a kő hibája.
Abban a percben eldöntöttem, hogy valahogy inni fogok Tomoaki véréből, és utána végzek vele. Nem tehetett ilyet Kiyoshi-val.
- Ugye tudod, hogy Tomoaki nem átváltoztatni szándékozott téged? Akármilyen gondolataid is vannak, inni a véréből lehetetlen. De most inkább menny haza. - majd megrázta a fejét - Dehogyis, miket beszélek? Így is bajba keveredtél. Haza kísérlek.
Most viszont nem tudtam lerázni... hiszen teljesen igaza volt. Elindultunk hát a házunk felé.
- Igazából... ha nem akarod, hogy én is olyan legyek, mint Tomoaki... miért nem tartanál bezárt szobába? - hajtottam félre a fejem
- Hagyjlak szomjan veszni? - kérdezte, és mélyen belenézett a szemembe.
Miért van neki mindig igaza?
- A vámpírok nem tudnak mással is táplálkozni? Állati vérrel?
- De, tudnak. De az állatok kilométerekre elkerülik a vámpírokat. Megérzik, ha ott van a közelükben egy vámpír.
- Miért nem lehetek én is vámpír?!
- Mert nem engedem, hogy ugyanolyan legyél mint én. - szólt, és lehajtotta a fejét.

Folytatjuk...


3. rész - Titkok völgye
Miért érzem, hogy még mindig titkai vannak előttem?
- Mert, te milyen vagy? - szóltam, és a lágy szellő, ami eddig a folyót mellettünk fújta a partra, egy falevelet sodort az arcomba.
- Szörnyeteg.
Erre meglököm. - Ne mondd ezt magadról! Nemes vagy, az ilyesfajták nem szörnyetegek...
- Nem tudod, mik történtek... nem tudsz te semmit! - kiáltott rám.
Egyszer csak a vízből egy nagy hullám jött ki, egyenesen rám. Nagy erővel jött így én eldőltem, Kiyoshi-t meg elsodorta a víz 2-3 méter távolságra. Egy vámpír ugrott mellém, felemelt, és elugrott... vagyis csak akart. Kiyoshi megfogta a lábát, és így csak lezuhant a földre (aúú), engem meg elrántott.
- Egyre többen vannak. - szólt, mire a vámpír úgy eltűnt, mintha itt sem lett volna.

Opening: http://www.youtube.com/watch?v=jfmvucj7UMo
- Ez... mi volt? - kérdeztem reszketve.
- Mármint?
- A víz... izé...
- Ez egy nemes vámpír volt... a nemesek tudnak ilyet csinálni. Ő a vízzel.
- És te? - csillant fel a szemem - Te is nemes vagy, mit tudsz?
Elmosolyodott, ránézett egy levélre, felemelte. - Nyújtsd ki a kezed. - Persze kinyújtottam. A levél pont beleérkezett a kezembe. Teljesen elámultam. Szóval ő ezt tudja. De jóó!
- Na, gyere! - indult el.
Én is elindultam utána. Egy fa mögött láttam Motoichi-t.
- Kiyoshi, innen én is tudok menni. - szóltam. Tényleg nem messze vagyunk.
- Biztos? - nézett rám komolyan
- Igen.
- Akkor sikíts, ha van valami baj! - mosolygott rám, és mint a fény, tűnt el a szemem elől.
Beszélnem kell Motoichi-vel. Valamit mondani akart... ismert egy másik Akihito-t. Engem nagyon érdekel az a történet...
- Motoichi?
- Itt vagyok - jött elő a fa mögül - tudtam, hogy újra fogunk találkozni - mosolygott rám.
- Igen... valamit mondani szerettél volna.
- Jaj, tényleg! - nevetett fel. Milyen jókedve van... - Mi a te vezetékneved?
- Shirai. - elmosolyodott. Ezen mi a vicces?
- Az övé Aida volt. Aida Akihito. Ő is vámpír volt. Csak ő nemes vámpír. És egy kicsit túl bátor. - tépett le a fáról egy levelet - Minden áron meg akarta védeni szerelmét... a vámpírok valamiért mind rá fejték a fogukat... végül egyik napon elrabolta valaki a szeretőjét. Azt hitte meghalt. Közbe meg nem! Ma is él, és virul. Csak vámpírként. Aida pedig meg akarta ölni ezt a vámpírt. De nem sikerült neki... helyette ő lett az enyészet martalékává... a szemem előtt. Túl erős volt az a vámpír. Ennek már 15 éve.
- És... ez a vámpír... nem Tomoaki volt?
- Ismered tán? - nézett rám
- Nem... csak hát... hallottam róla.
- Igen, a barátod biztos mesélt róla. - nevetett fel.
- Mi?? Ő nem is a barátom... csak ismerősöm. Egy ellenkező nemű legjobb barát. - fujtattam.
- Akkor az.
Állj... ha ez 15 éve, akkor hogy lehet, hogy Tomoaki akkor változott át, amikor Kiyoshi felbukott a kőben? Csak nem...? Hazudott? Nem, ő nem olyan. Valamiben tévedhetett Kiyoshi. Biztos.
Mikor hazaértem (egyedül lakom. Már rég meghaltak a szüleim.) Bementem a nappaliba. Sötét volt, meg kellett keresnem a kapcsolót. Ám nem találtam meg...
Hirtelen bekapcsolt a laptopom. Valaki felnyitotta. A korom sötétben nem látok oda...
- Ki van ott?
Semmi válasz. Csak motoszkálás. Előrébb léptem. Kuncogást hallottam.
- Hahó! Ki van ott? - kérdeztem, már majdnem kétségbeesetten.
Előrébb léptem még egyet. Egy zsinórban akadt meg a lábam, felestem... Egy hálót dobott rám valaki. Ami... büdös. És mi jobb, szédülök.
A lámpák felkacsolódtak. - Végre meg vagy Aida! - Nevetett fel egy ember.
Időm se volt fennakadni ezen, mert eszemet vesztettem.

 Folytatjuk...

 
4. rész - A Hajnal Könnyei
Végre észhez tértem. Kinyitottam a szemem, és egy nedves(pfuj), mohás(pfuj) helyen találtam magam. Sötét van... Egy kis rácsos ablakon világít be a fény. Úgy néz ki, reggel lehet, mert erősen süt oldalról a fény... Felállok. Megpróbálok közelebb menni egy ablakhoz, de ezt egy lánc megakadályozza, ami a kezemre van kötve.
Kétségbeesetten a földre zuhanok... Hogy is kerültem ide? Miért vagyok itt?
Annyi időm sincs, hogy át gondoljam, mi történt, benyitott valaki. Reflexből felálltam, és a falhoz mentem. 

Opening: http://www.youtube.com/watch?v=jfmvucj7UMo
- Látom felkeltél. - nézett rám egy kis, szakállas ember.
Ekkor elkaptak az emlékek zuhatagai... Már emlékszem! Haza mentem, mikor ezek, otromba módon(a saját lakásomban!!!) elraboltak. Szuper.
- Fülünkbe jutott, hogy megharapott egy vámpír.
Bólintottam. Mit is tehetnék?
- Helyes. És? Tudod ki volt? - váltott komolyra
- Igen. - csúszott ki a számon. Ez egy eléggé bizalmas INFO, amit nem kellett volna elmondanom... Ki tudja, mit akarnak ezek velem?!
- Ki? - nézett rám mérgesen.
Csak bámultam meredtem a földre. Nem akarom neki elmondani.
- Azt mondtam ki volt?!
Ekkor amiért látta, hogy nem fogok beszélni, felém dobott valami éleset... nem, nem lett semmi bajom, ám az ujjamat megvágta.
- Hoppá! Bocsánat... - gúnyolódott, majd közelebb jött, és felemelte a kezem. - Nem kéne kárba vesznie... - szólt, majd megharapta az ujjam. Szóval ő is egy vámpír? De jó... nem beszélek. Azt nem tehetem.
Mikor éreztem, hogy már szédülök elkiáltottam magam;
- Tomoaki! Tomoaki volt!
Ekkor, rögtön felállt, és kirohant a szobából.
- Köszi kislány!
Ááá... már megint megcsapoltak! Annyira ügyes vagyok... És most mit akarnak Tomoaki-val?
Ebben a percben bejött egy sötétbarna hajú fiú. Körülbelül ugyanannyi idős lehet, mint én. Vagy Kiyoshi... Kivéve, ha vámpír. Ekkor csattant be... Kiyoshi nézhet úgy ki, mint egy 16 éves, de közben lehet akár 100. Ez kiakasztó.
- Bocsánat, ha apám megijesztett. - szólt, és csillogó szemeivel belenézett az enyémbe.
- Nem... engem nem... - motyogtam
- Rendben. Honnan jöttél? - Nem értem. Miért érdekel a múltam, ha egyszer ő is elrabolt. Ekkor tűntek fel nekem az agyarai. Ahogy beszél, látni lehet... mindenki vámpír?
- Kezdjük ott, hogy mi a neved. - néztem rá.
- Okimoto Danjuro. Neked?
- Shirai Akihito.
- Szóval, honnan jöttél? - miért érdekli ennyire? Miért akar megismerni? Most jut eszembe. Engem nem is ismer egy ember se...
- A fővároshoz legközelebbi falu... - nem jut eszembe a neve!
- Aha. - gondolkozott el. Vajon az a hely most nagyon messze van?
Első emlékeim csak egy romba dőlt ház, sötét éj. Ott talált meg a Mostohaapám, aki mostanra már meghalt... nem, nem akarok róla beszélni.
- De aztán elraboltatok. - csúszott ki a számon. Megint! Mi van velem?
Ekkor bevillant a fejemben egy kép. Kiyoshi-t láttam, alatta 2 halott embert. Kiyoshi csupa vér volt... A szemem elkerekedhetett, az arcomra meg döbbenet ülhetett, mert ezt kérdezte Danjuro:
- Jól vagy? - és az arcomat fürkészte.
- Igen... nem... nem tudom... - borultam a térdemre. - Danjuro...
- Csak Dan! - mosolygott
- Akkor Dan. Hol vagyunk most?
- A Keleti parton. - emeltem fel a fejem - A tenger mellett.
Az nincs messze. Huh.

Az éjszaka közepén zajt hallottam kintről. Felkeltem. Az ajtó becsapódott, és Tomoaki meg Dan lépett be az ajtón. Dan ledobta a földre Tomoaki-t, és a nyakába hajolt. Megharapta. Arrébb lökte majd rám nézett. Én erre arréb húzódtam. Felálltam, és próbáltam elkerülni... amennyire lehetett. Megragadta a karom, magához húzott, és megcsókolt.

Folytatjuk...

 
5. rész - Halálos csók

1 teljes percbe tellett, mire rájöttem, mi is történik körülöttem.
- Mit csinálsz?! - löktem el magamtól
Erre ő nem mondott semmit. Kiviharzott a szobából, én meg ott maradtam. Tomoaki-t is kivitte magával.
A számhoz nyúltam. Vér...Mit tett velem? Tomoaki vére. Állj... Tomoaki?! Akkor... én most vámpír vagyok?

 Opening: http://www.youtube.com/watch?v=jfmvucj7UMo
Egy emlékkáosz csapott le rám. A földre estem. Bevillantak képek.
Reggel van, még csak most világosodik. A szellő vidáman csapkodja a hajamat. Olyan 10-11 éves lehettem. Kiyoshi-val vagyok, egy mezőn.
- Mikor leszek már én is vámpír? - szólaltam meg.
- Mert még nem jött el az ideje. - szólt nyugodtan. Érdekes, mert ekkor még nem is ismertem...
A következő kép:
Kiyoshi-val ugyanazon a mezőn vagyok, mint az előbb. Csak most olyan 17 lehetek. Még nem is vagyok annyi!
- Kiyoshi! Én is vámpír lettem! - szaladtam oda vidáman, és beleestem a karjaiba.
- Késett.
- Kit érdekel? Mostmár én is vámpír vagyok. - mosolyodtam el, és megcsókoltam. Most tűnt fel nekem, hosszabb lett a hajam. Wow.
A következő kép:
- Akihito, mennünk kell! - szólt Kiyoshi. A városban voltunk az utcán, estefelé.
- Még maradjunk egy kicsit... naa... - kérleltem.
Felsóhajtott.
- Jól van. Még egy húsz perc.
- Köszi! - mosolyogtam, megfogtam a kezét, és a vállára hajtottam a fejem.
Következő pillanatban egy vámpír ugrott ki a ház mögül, egy pisztollyal, és meglőtt engem.
- Add fel magad, Aida! - Erre én csak vigyorogtam. Hé! Aida?
- Soha nem kaptok el! Nem vagyok bűnös! - tártam ki a karom, de továbbra is vigyorogtam. Az alak számomra kirajzolódott. Tomoaki volt.
- Akkor kénytelenek vagyunk... - ezzel megfogta Kiyoshi-t, és felugrott a ház tetejére. - Ezzel talán leállsz.
Én utána ugrottam.
- Aida! Ne! - szólt egy hang. Motoichi volt.
- De. Muszáj. - szóltam, és már utána is ugrottam. Ám a vámpír már eltűnt. Sehol se látni.
Következő kép:
Megtaláltam Tomoaki-t. Egy erdőben vagyunk, az éjszaka közepén. Motoichi felülről figyel.
- Tomoaki! Ha azt hiszed, szárazon megúszod amit tettél, nagyon rosszul hiszed! - kiáltottam.
- Már pedig te tévedsz. - vigyorgott, és a háta mögül kilépett három nemes vámpír.
Az egyik a földet emelte magasba, ahonnan én leugrottam. Később mellette, és mögöttem, hogy ne tudjak elmenni. Körbe kerítettek. A másik neki fújt a falnak. Gondolom levegő az ereje. A harmadik a legközelebbi folyóból vizet hordott ki, és beleállította a karomba. A víz tud vágni?
- Szégyen, a ti fajtátok... - szólaltam meg nagy nehezen. - Nemes létetekre nemest ölni?
A következő percben ám a szívembe állított egy víz-kést, így már nem élhettem túl. Hirtelen az egész káosz körülöttem eltűnt, a föld-fal, és a vámpírok. Motoichi futott hozzám.
- Mondtam, hogy nem kellett volna! - könnyezett. - Otthon kellett volna maradnod!
- Nem. - szóltam csendesen.
- Miért?
- Mindent ezért a percért tettem. Megöltem az elnök fiát, és aztán idejöttem. Az egészet kiterveltem.
- És... miért?
- Ha nemest öl nemes, ezt csak nagyon kevesen tudják, de újraéled. Ők se tudták, gondolom. Csak nem így. Egy teljesen másik személy leszek.
- Újra éled... az egész életed?
- Igen. Csak nem pólyás koromtól. A lelkem ugyanaz lesz, de nem fogok emlékezni... semmire. - erre rá néztem. - Ne hagyd, hogy vámpír legyek. Ne engedd... Nemes vámpír leszek akkor. És az emlékeim vissza térnek. A tanács újra tudni fogja, hogy élek. Hiszen minden vámpírt éreznek a levegőben. Ősi vámpírok... Vigyázni kell velük.
Következő kép:
Ugyanazon a helyen vagyok. 4-5 éves lehetek. Körülnézek... sehol senki. A szívem vadul kalapál, nem tudom, hol vagyok. Egy bácsi, és egy néni jön oda hozzám.
- Szóval te vagy Aida... nem... Akihito. Más vezetéknév kell neki. Emlékezni fog, ha így él.
Én értetlenül bámulom őket.
- Vegye fel a mi vezetéknevünket. - javasolja a néni.
- Rendben. - erre rám nézett. - Te vagy Shirai Akihito. - mosolygott.
Ezért mosolygott Motoichi, amikor mondtam, mi a vezetéknevem. Megváltoztatták.
Szóval mindig is egy nemes vámpír voltam. Csak nem tudtam róla. Kiyoshi a szeretőm volt... több mint 40 évvel idősebben. Bár ez vámpíroknál nem baj... és erről nem tudtam.
Az erő túl tengett bennem. Letéptem az ablakról a rácsot, és kimentem. Friss levegő. Újra. Vérszag... honnan jön? Biztos bentről.
Éj kék szemem lángban égett. Vörös lett. Vissza kell jutnom a falunkba. Beszélnem kell Kiyoshival.
És végül; nem tudtam arról, hogy én vagyok Aida Akihito, a nemes vérű vámpír.

Folytatjuk...

 
6. rész - Kincs, ami nincs

Erdő... mindenhol. Teljesen eltévedtem. Hirtelen egy érzés szállt belém. Magam előtt láttam az utat, egészen innentől Kiyoshi házáig. Hirtelen nem tudtam, kövessem-e... végül elkezdtem követni. A falunkban lyukadtam ki. Hogyan...? A vámpírok ilyen különleges dologgal is rendelkeznek? Vagy csak a nemesek?

Opening: http://www.youtube.com/watch?v=jfmvucj7UMo
Megjöttem. Kiyoshi házához. Hogy kezdjem el neki? Nem is akarta, hogy én vámpír legyek. Már miért fogadna engem nagy örömmel? Vagy... mert van közös múltunk...
Éppen amikor be akarok kopogni, hátulról befogja szám valaki, és elhurcol. Innen látom Kiyoshi-t, ahogy egy térképet bámul. Csak nem...? Engem keres? Észreveszi, hogy itt vagyok. Felém néz, és az ablakhoz rohan, hogy megnézze, biztos én vagyok-e. Ám mikor kirohant, az ember bedobott egy furgonba.
A számat leragasztotta, hogy még véletlenül se kiabáljak. Én addig belerúgtam a sípcsontjába... ezzel csak annyit értem el, hogy rettenetesen megfájdult a lábam... miből van ennek a lába?!
Ahogy feljebb néztem, láttam, hogy ez Dan. Tudtam, hogy nem normális!
- Megtanulod, hogy máskor ne szökj el. - szólt. Pont abban a percben ért Kiyoshi a furgonhoz, amikor Dan lecsukta az ajtót. Arrébb csúsztam a falhoz. A cellux darabnak lelógott egy kis része, azt a falhoz kentem. Ezt addig csináltam, amíg le nem jött. A kezemről lekötöztem a számmal a kötelet, majd a lábamról. Ezt szerencsére nem vette észre, mert a furgon két külön részből állt.
Nekicsapódtam az ajtóhoz. Ezzel nem értem el semmit. Ha a vas rácsot ki tudom törni, ezt miért nem megy?! És még zajt se csapott. Ez biztos valami bűbájjal van megoldva.
Leültem, és megvártam, amíg oda nem értünk, ahova ő akart menni.
Kinyitotta az ajtót, és ahogy kinyitotta, rohantam kifelé. A háta mögé kerültem, így felbuktathattam. Körülnéztem; Egy köves, öreg ház... semmi más. Egy nagy pusztaság. Gondolom ide akart jönni. Miért is ne menjek be? Berohantam. Egy terembe kerültem. Téglalap alakú. Körülötte egy kb. 1 méterre még egy "szoba". Így olyan hatást ért el, mintha szoba lenne szobába. Két oldalt volt csak lyuk a falon. Az egyik amelyiken bejöttem, a másik meg szembe vele. Berohantam a szembe lévő fal mögé. Egy vérfoltot láttam. Feketét... És alatta egy hullát. Vér... Mindenkit éltet. Embereket, vámpírokat, és a többi misztikus lényt. Ám a vámpírokat a legjobban. A fekete vér nem többet jelent, mint, hogy egy vámpír vérét láthatjuk festményként a falon. Vérszag nem tölt be semmit. A vámpírok vére is éltet, de nem laktat. Végső esetben szabad vámpírok vérét ontani. Időm sincs gondolkodni, mert egy lövést hallok pont mögöttem elsuhanni, majd visszacsapódik. Tömör.
- Azt hitted, ugye? - nevetett fel - Azt hiszed, le tudsz győzni, ugye? Csak mert pár évvel ezelőtt sikerült.
- Te vagy...? - motyogtam.
- Az elnök fia. Te is jól tudod, a nemeseket, ha nemes öli meg, újraéled. - mosolygott.
- Nemes vámpír vagy? - kerekedett el a szemem.
- Ha megölsz, újra éledek... újra és újra... semmi esélyed.
- De neked se. - mosolyodtam el. Hisz ha megöl, én is újra éledek. Újra, és újra.
- Viszont, ha nemes öl nemest az erejével, csak akkor. De... - kattant egyet a pisztoly - neked nincs fegyvered.
Igaza van. Nincs fegyverem. Védtelen vagyok... Lehet nem is Tomoaki az igazi ellenségem.
Hallottam lépteit, ahogy felém közeledtek. A pisztolyt rám szegezte.
- Ha hozzá mersz nyúlni...! - mérgelődött egy hang, és kattant egy másik pisztoly. Kiyoshi?!
Ez egy nagyon jó lehetőség volt arra, hogy arrébb mennyek.
- Menekülsz? - vigyorgott Dan. - Akkor... - Erre fegyvert szegezett Kiyoshi-ra.
- Nemes nem ölhet nemest... vagy nem emlékszel a szabályokra?
- Ugyan már... - nevetett fel. - Szabályt még 15 éve szegett Aida. A szabályoknak már rég annyi. Nemest ölt egy nemes... első vámpír, aki szembe mert állni az ősi vámpírokkal. Az elnök fiát. Említettem már... én is egy nemes vagyok. Egy újraéledés. Ám Aida-nál sokkal idősebb vagyok. Simán legyőzőm, pusztán azzal, hogy belélövök kettőt. Semmi esélye. Valld be Kiyoshi.
- Hallod Aida? Védd meg a te szerelmed! Persze régen fel is áldozta magát érte...
- Viszont neked se ellenem. - szólt Kiyoshi. Téma váltóó! - Több, mint 100 évvel idősebb vagyok nálad. A töltényed összes darabját is, ha belém lőnéd, az is kevés lenne.
- Kiyoshi... Elfelejtetted, hogy vadászok töltényét használom... Abból neked 5 lenne elég... - számolgatott a fejében.
Egy lövés elhangzott, és még egy. Miért nem szaladsz el Kiyoshi?
Még kettő elhallatszott, ám mielőtt még elérhette volna Kiyoshi-t elé ugrottam.
- Senki nem bánthatja őt! - kiáltottam, és máris a kezemben landolt a két töltény, és én a földön kötöttem ki.

Folytatjuk...


7. rész - A Múlt Homálya
Sajogni kezdett a karom... mit mondott? Hány lövés? Nem. Nem kettő. Vagy igen?
Dan elkezdett vigyorogni.
- Hát így ért véget Aida-nak! - ezt egy ördögi kacaj is kísérte. - Te meg, ez ellen nem tehetsz semmit! Semmit, az ég világon! - Jó, hogy ki nem ugrik a bőréből.
- Még nincs vége! - kiáltott Kiyoshi.
- Jaj, bocsánat! - mosolygott, rám szegezte a pisztolyt, még egyet belém lőtt, és minden elsötétült körülöttem.

Opening: http://www.youtube.com/watch?v=jfmvucj7UMo
- Anyu, apu! - kiáltottam. - Nem tudom megcsinálni a házim!
- Ryuichi, segíts neki! - kiáltott egy bácsi.
Mire bejött a szobámba, én kifelé bámultam az ablakon.
- Miért nem mehetek ki? - ábrándoztam.
- Még nem.
- De anyu... Barátokat szeretnék! Nem akarok magántanuló lenni! - fakadtam ki. Kint láttam, hogy labdát dobálnak a gyerekek. - Miért nem játszhatok én is velük?
- Nem lehet... - Akkor még túlságosan féltettek. Persze. Hiszen 7 éves voltam. Azt hitték újra emlékezni fogok. Túlságosan féltek. Féltek attól, hogy a legkisebb apróságtól is emlékezni fogok.
- De...!
- Nem. Csináld meg a házid! - mérgelődött, és kiviharzott a szobából.
Én erre lecsúsztam a földre, és motyogtam.
- Utálok mindenkit... - és egy könnycsepp gördült le az arcomon.
Újabb emlékek kezdtek el záporozni felém.
8 éves vagyok, az udvaron. Végre, kiengedtek... ám az utcára nem mehetek.
Egyszer csak egy fekete hajú fiú ugrik be a kerítésen, én sikítani akarok, de ő befogja a szám.
- Ne sikíts! - suttog. - Elbújtam valaki elől.
Mivel ő az első ember, aki hozzám szólt, így nem féltem. Nem tudtam, milyen emberek élnek.
- Hogy hívnak? - néztem rá csillogó szemmel.
Kérdőn nézett rám, de végül válaszolt.
- Nakadai Yutaka... Téged?
- Shiori... Shiori Akihito. - mosolyogtam.

10 éves vagyok, már az utcán. Yutaka-val megyünk ki a foci pályára, persze nem focizni, hanem labdázni.
- Akihito... - kezdte, kissé szomorúan. - El kell utaznunk.
Megálltam.
- Hová?
- Egy iskolába. - nézett maga elé.
- Messze van? Engem is vigyetek! - kérleltem.
- Nem... nem lehet. Nagyon messze van. És a szüleid sem engednék.
- De... ők amúgy se szeretnek. - tettem csípőre a kezem.
- Ilyet ne mondj. Ők biztos szeretnek téged.
- De nem engednek sehova. Csak is veled. - néztem rá.
- Muszáj mennem. - Úgy éreztem, hogy valami nagy titok miatt megy el.

12 éves vagyok. Ilyenkor ismertem meg Kiyoshi-t az iskolában. Első napom.
Beléptem az óriási épületbe. Lépteim vízhangoztak, mert késve értem be, elkezdődtek az órák. Beléptem az 5. osztály termébe. Bemutattak. Mindenhol ültek. Kivéve egy barna hajú fiú mellett. Kiyoshi.
Leültem mellé. Látszott rajta, hogy valami nincs rendben vele...

Pár hét múlva összebarátkozunk... mivel közel lakik hozzánk, minden nap együtt mentünk iskolába.

Kinyitottam a szemem. Minden... homályos volt. Egy idő után élesen láttam mindent.
- Jó, hogy felkeltél! - mosolygott rám Kiyoshi. - Tudod, elég kevés esély volt arra, hogy itt lehess...
- De... nem...?
- Majd később. Most pihenj. - takart be.

Folytatjuk...

 

8. rész - Fájdalmas igazság

Igaza van... vagy, nem!
- Miért vagy ilyen figyelmes? - ültem fel.
- Visszatértek az emlékeid, vagy nem? - nézett rám értetlenül. - Mindenre emlékszel.
- Az nem azt jelenti, hogy ugyanúgy érzek is. - csúszott ki a számon. - Vagyis... én nem azt mondom, hogy semmit... nem érzek... irántad...
- És pont ez a lényeg. - bólintott, és elsétált mellettem.

Opening: http://www.youtube.com/watch?v=jfmvucj7UMo
Pár perc múlva visszajött, és egy gőzölgő teát hozott be.
- Igyál. Már jó ideje nem ittál semmit.
Leült a velem szembe lévő kanapéra.
- Mióta alszom? - kerekedett el a szemem.
Erre csak legyintett.
- De, érdekel!
- Oké, ha ennyire érdekel... 2 napot.
- 2 napot...? - akadtam ki - Mi történt addig?
- Semmi.
- De, tudják, hogy élek! Tudják!
- Igen, de ha eszméletlen vagy, akkor nem. Akkor nem észlelik a jelenléted. Most... - nézett rám - tudják. Most vették észre, hogy van egy 16 éves vámpír, akiről eddig nem tudtak, és nemes. A nemeseket születésüktől fogva tudják, hogy élnek. Így tűnsz föl nekik. Mindig tudni fogják, hogy hol vagy.
És még ilyenkor is mosolyog? Jól van ez?
- És te nem aggódsz?
- Nem. Együtt sokkal erősebbek vagyunk.
- Én nem! - akadtam ki. - Én egy fiatal vámpír vagyok! Nem olyan 100 éves, mint te! - elgondolkoztam. - hogyan is élhettem én túl ezeket a lövéseket? - néztem a bekötött karomra. - Nem kettő végez velem? És veled? Mi történt az után?
- Hogy te hogyan élted túl? Dan számításai balul sültek el. 4 lövéstől haltál volna meg. Én meg 10-től. - gondolkozott el. - Matematikusnak már nem mehet... Épp, hogy túl élted... Belém meg lőtt utána még kettőt. Csodálkozott is, hogy nem haltam meg. Ekkor én, nem is értem, miért nem a fegyvert használtam, de levegővel neki sodortam a falhoz, így meghalt. Túl erősen ért a falhoz. - vonta meg a vállát.
- De... akkor...
- Ő most újra éled. - bólintott.
- Az baj! - nyafogtam. Hiszen az apja vámpírrá teszi újra, és...
Az ujját a számra téve félbeszakította a mondatomat.
- Mi újra legyőzzük. - mondta, és megcsókolt.
Szinte rögtön elhúzódtam, felálltam, és elkezdtem beszéd- rohamozni.
- Miért hiszi mindenki, hogy megcsókolhat? Én vagyok egy baba, akit ha valakinek kedve támad, megcsókol? Nem!
- Nyugodj meg. - szólt csendesen.
- Nem, nem nyugszom meg! Mindenki, mindenki hazudott nekem! Hazugságban éltem! Szüleim is hazudtak nekem! Yutaka is hazudott nekem! És ami a legrosszabb, te is hazudtál nekem! - fakadtam sírva. - Mindvégig. Miért nem mondtad el? - borultam az ölébe.
- Te mondtad. Még mielőtt meghaltál. Azt mondtad, ne hagyjuk, hogy vámpír légy.
- De... szólhattatok volna. Az igazság jobb, mint a hazugság.
- Mondom, te akartad így.
- Nem! Nem én! Hanem Aida! Nem, és nem én!
- Lehet, hogy igazad van. - ölelte meg a fejem. - De akkor is, csak most változtattalak volna át, addig is csak értetlenségben éltél volna. Hát nem jobb így?
Pár percig csendesen sírtam az ölében, és aztán elaludtam.

Felkeltem, és valaki kopogott. Korom sötét volt. Ki tett engem le a kanapéra? Egyértelműen Kiyoshi. Teljesen kiakaszt. Ránéztem az órára. Hajnali három. És ki az az ember, aki hajnalok hajnalán bekopog?
Felálltam, odasétáltam az ajtóhoz. Nem éreztem, hogy vámpír lenne az ajtó mögött, így nem aggódtam.
Kinyitottam az ajtót. Fekete hajú fiút láttam. Valahonnan ismerős...
- Szia Akihito! - mosolygott. - Mennyit változtál! És, hogy megnőtt a hajad! Miért van bekötve a karod?
- Szia... - gondolkodtam el, majd felnéztem az arcára, és a legnagyobb meglepetés ért. - Yu... Yutaka...?

Folytatjuk...


9. rész - Hatalmas Űr
- Mit keresel itt? - öleltem át. - Hol voltál?
- Egy iskolában. Nem mondtam már neked? - tolt el magától.
- Dehogynem... de itt is van iskola, miért mentél el a fővárosba? - kérdeztem. Annyi kérdést kéne feltennem neki... összeesek a nagy teher alatt. - És milyen iskola?
Erre körülnézett.
- Bemehetek?
- Ööö... igen. - Nem tudtam, hogy fogadná Kiyoshi.
Bement, és leült a szembe lévő kanapéra.
- Hallottál már vámpírokról? - vette suttogóra a hangját.
- Igen... de ez miért fontos?
- Egy vámpír vadász iskolába mentem!
Opening: http://www.youtube.com/watch?v=jfmvucj7UMo
Egy ideig bámultam rá... ha vámpír vadász, akkor, hogy nem vette észre, hogy én vámpír vagyok? Egyáltalán honnan tudta, hogy hol vagyok?
- Ez csodálatos... - álltam fel. - De már én is fáradt, vagyok. - Közben elkezdtem kitolni a szobából. - Szóval jobb, ha mész. Majd még beszélünk! - és becsaptam az ajtót mögötte.

Reggel arra ébredtem, hogy Kiyoshi fel-alá járkál a szobában.
- Mit csinálsz? - ültem fel.
- Egy vámpír vadász... itt van. A közelben. Érzem a jelenlétét.
Ilyet is tud? Hehe. Én nem éreztem rögtön... de ő sokkal idősebb vámpír.
Állj... Yutaka-t érzi!
- És... veszélyes ránk nézve? - álltam fel
- Nem. Rám nem. - Erre rám nézett. - De rád igen.
Pff... Már, hogy lenne rám veszélyes Yutaka?
- És miért?
- A tanács küldte... hogy ha úgy érzi, veszélyes vagy, akkor megölhet. Szerencsére, veszélyes sem vagy, és nem a tanács veti rád a karmait... - És erre elnézett a távolba. - És nagyobb szerencsénkre, még azt sem tudja, hogy ki a vámpír, aki miatt ide küldték. Egy levélbe fognak beszélni a kinézetedről, jellemződről. És azt se tudják, hogy te Aida vagy. - mosolygott. - Még nem vagy veszélybe. - A "még" szót igencsak hangsúlyosan mondta.
- Amúgy... az este miért teát hoztál be? És az miért laktatott?
- Még - ismét hansúlyosan... - beérsz emberi étellel, itallal. Pár óra múlva leszel csak szomjas vérre. Addig is, biztonságban vagy. - mosolygott. - De utána, ha valami hülyeséget csinálsz...
- Hogy tudsz mindig a veszélybe mosolyogni? - Néztem rá. - Hisz' mindig galibát okozok... és te mindig boldog vagy... Miért?
- Mert örülök, hogy végre biztonságba tudhatlak. - mosolygott. Újra.
Bár tudnám, miért vagyok neki ennyire fontos...

- Akihito! Le kell mennem boltba... - halkította le a hangját. - Vérért. Hamarosan szükséget lesz rá. Bár a bolti nem olyan mint a igazi... de megteszi.
Erre elment. Én csak ültem a kanapén, és a semmin gondolkodtam. Ám még ezt se csinálhattam sokáig, mert kopogtak.
Kinyitottam az ajtót, és rögtön berohant rajta... Mit gondoltok? Yutaka, és fel alá járkált a szobában.
- Van egy megbizásom, és állítólag egy szürke, hosszú hajú - Jaj. - Kék szemű - Jaj. - Lányt - Jaj. - Kell megölnöm, ha veszélyesnek ítélem. Akihito - Nézett rám. - Van valami titkod előttem? - Jött közelebb hozzám.
- Nem... izé... nincsen... csak...
Egy tál leesett a földre. Összetört.
- Összeszedem. - mosolygott. Balsejtelmem van...
Odament. Mintha direkt megvágta volna az ujját... a vérszag mindent beterített.
- Jaj, bocsi, nem akartam... - mondta, és az ujját bekötötte.
- Hagyj... Hagyj békén! - és kirohantam az utcára. Újjab vérszagot éreztem. Nem tudtam magam irányítani, rögtön oda mentem. Vérző ember... mit csinálok? Vissza rohantam a házhoz, és (szerencsére) Yutaka már nem volt ott. Bementem, és megvártam, amíg meg jön Kiyoshi.


10. rész - Elcsitult érzések
Opening: http://www.youtube.com/watch?v=jfmvucj7UMo
A vérszag még mindig itt volt a szobában... úgy döntöttem, összeszedem az összetörött edényeket. Hogyan is eshetett le? Nem volt az olyan in-stabil helyen...
Az egyik darab megvágta a kezem. Most sehol se lett vérszag. 1-2 másodperc alatt begyógyult. Félelmetes ez a vámpírlét... Még azt se tudom, hogy mit tudok, és mit nem. Mi az erőm? Mit tudok még ezen kívül? Ő hogyan érezte a vámpír vadászt? És én miért nem?
Amint összeszedtem az edényeket, belépett Kiyoshi egy kosárral. Nagyon viccesen nézett így ki, hát önkéntelenül is elmosolyodtam.
- Honnan van a kosár? - álltam fel.
- Ott kaptam. És te mit kerestél a földön?
- Összetört egy edény... leesett.
- Itt volt a vámpírvadász, amikor leesett? - nézett rám.
- Igen. - aztán elgondolkodtam. - Miért is fontos ez?
- Ha itt volt... akkor egy sokkal erősebb vámpír vadásszal van dolgunk, mint gondoltam.
- Miért?
- Honnan esett le az edény?
Az asztalra mutattam. Nem igaz, hogy egy leesett edényből is ekkora galibát kell okozni...
- Melyik része?
Erre viszont vállat vontam.
- Valahol a közepe felé, azt hiszem. - lehet, igaza van, itt van valami rejtélyes.
- El kell mennünk innen... a vámpír vadász túl erős.
Én meg egy kicsi vérszagra se tudom uralni magam...
- Nem kell! - kiáltottam utána, mert már ment is a szobába pakolni. - Vagyis... ő tudom, hogy nem bántana engem.
Odajött hozzám.
- Csak nehogy ez az életedbe kerüljön. - szólt, és otthagyott.

Az éjszaka közepén vérszagra lettem figyelmes. Próbáltam a takaróm alatt maradni... és sikerült! Nem mentem oda. Ez mind a kettőnknek jó. Vagyis nekem, és az embernek is. Úgy döntöttem megiszom egy pohárnyi vért. Ennek gondolatától nekem még mindig görcsbe rándul a gyomrom... Ki a fene akar vért inni? Hát persze. A szörnyetegek. Én magam mondtam, hogy nem szörnyetegek a vámpírok... vajon az az énem mit gondolna most rólam?
A vérszag sokkal erősebb lett. Kinéztem az ablakon. Hát ez meg...? Miért jött a házunk elé? Bekopogott. Nem. Nem nyitok neki ajtót. Inkább tovább iszogatom... ezt. És sikerült is, szerencsére. Úgy néz ki, kezdek normális lenni... Hurrá!

- Jó reggelt! - jött ki a szobából Kiyoshi.
- Te nem éreztél vérszagot az este? - néztem rá.
- Nem. Nem voltam ébren.
Ha én nem lettem volna ébre, akkor gondolom alva- járva mentem volna a vér szag után. Az még rosszabb lett volna... Jaj.
- Amúgy, te hogy-hogy nem este vagy ébren? Mint a többi vámpír?
- Azért, mert te se. - mosolygott. Ne mosolyogjon már annyit! Kezd idegesíteni... - És, mert nem tudok. Képtelenség nappal aludni a fényességben! - forgatta a szemét.
- Aha... És te hogy érzed meg a vámpír vadászt? Mert én akárhogy akarom, nem megy.
- Idő. Korkülönbség. Érdekes, mert Aida meg sokkal idősebb volt nálam.
- Mennyivel?
Erre legyintett.
- Pár száz év...
- Pár száz? - ámultam el, majd elkerekedett a szemem. - Öreg vagyok!
- Nem, dehogyis... Aida az öreg, nem pedig te.
Erre úgy bevertem volna neki egyet... De hát, majdnem igaza van. Csak majdnem.

Éjjel nem bírtam aludni, így csak bámultam ki a fejemből, és gondolkodtam.
Rég beszéltem Motoichi-vel... Főleg nem így, hogy emlékszek mindenre. És hát... Csak úgy. Jó lenne.
Egyszer csak egy árnyat látok meg az ablakban. Túl sötét van, és túl fáradt vagyok ahhoz, hogy én őt lássam. Nyitva van az ablak... ebből még baj lesz. Ki hagyta nyitva?
A következő pillanatban egy kés repült be az ablakon, és pont mielőtt belém állt volna elugrottam. Innen tisztán, és szépen lehetett látni, hogy aki velem kidobózik az Yutaka.

Folytatjuk...


11. rész - Hűvös Árnyék

- Mit... mit csinálsz? - kerekedett el a szemem. Bár nem veszélyes rám a kés, i tudja, milyen vámpírvadászos cucc lehet...
- Veszélyesnek ítéltelek. - szólt, és még egy kést dobott felém.
Opening: http://www.youtube.com/watch?v=jfmvucj7UMo
Beleállt a kezembe. Kiszedtem, ám ez 1-2 másodperc alatt begyógyult. Miért van az, hogy se ő, se én nem lepődünk meg ezen...?
- És... miért? - kérdeztem, mert semmi, de semmi oka nincs, hogy engem veszélyesnek ítéljen.
- Vérszagra leszel figyelmes elfutsz, oda rohansz. Nem tudod irányítani magad. Sejtelmed sincs?
Közelebb léptem az ablakhoz.
- Soha nem ittam még emberi vért. Állati vért... - néztem az üdítős pohárra - veszek a boltban.
- És miért? Miért is akarod megfékezni magad? Csak arra vágysz, hogy megcsapolj egy embert. Minden vámpírnak ez az álma... Miért is lennél különb? Hasonlítasz arra, aki az én családfámat is kiirtotta. Nemes vámpírok... Pff. Ők is ugyanolyanok, mint egy sima vámpír. Egy sima szörnyeteg.
- Mert... - léptem még közelebb - Én nem vagyok szörnyeteg.
És ekkor sorozatban történt minden. Az ablak valamilyen csoda fogytán becsukódott, Yutaka lőtt egyet, ám az visszapattant, és a kezében landolt. Hát ez nem 1-2 másodperc lesz, amíg begyógyul...
Ezt én csináltam? Vagy Kiyoshi? Hátra néztem. Senki... sehol. Csak is én lehettem. Ez túl sok nekem... inkább alszom.

- Jó reggelt.
Jött ki a szobából - egy kicsit kedvetlenül - Kiyoshi.
- Jó... Jó reggelt.
- Zajokat hallottam kintről az este. - nézett rám - Látogatód volt? Vámpírvadászt éreztem a közelben.
- Nem, dehogy... nem látogatott. Vagyis... a lényeg, hogy jól vagyok. - szóltam.
- Szereztem neked ilyet. - szólt - még mindig kedvetlenül - Kiyoshi, és az ölembe dobott - egy igen nehéz - zacskót, tele tablettákkal.
- Ez mi? - néztem közelebbről - Gyógyszer?
- Jah, olyasmi... vérszomj ellen. Vagyis, az ellen, hogy a vérszagra... - akadt el a szava - Olyat tegyél, amit nem kéne.
- Honnan lehet megtudni, hogy mi az erőm? - kérdeztem, mert már nagyon kíváncsi voltam az éjszaka történtek miatt.
- Nem tudom... Egyszerűen csak... megtudod. Amikor eljön az ideje.
Sokat segített ezzel..
- Mindenképp el kell innen mennünk. Nem maradhatunk, amíg ez a vámpírvadász itt van. Rád vadászik. Vigyáznod kéne magadra. Pakolj. - dobott nekem egy bőröndöt.
Hát, mit tehettem... elkezdtem pakolni. Nem sok mindent raktam be, csak a tablettákat, és vért. Brr... még mindig furcsa... Ez az egész. Vámpír, vér, nemes vámpír... Yutaka.
A tanács küldte... Biztos.
Ekkor - emlegetett szamár - Benyitott az ajtón Yutaka, mintha csak természetes lenne, hogy itt van.
- Kopogni luxus? - kérdeztem, mert eléggé megsértett ezzel.
- Hallottam elmentek. - vette figyelmen kívül a kérdésem.
- A füled legalább jó. - szóltam. - De még mindig nem kopogtál.
Hátrébb állt, és unott arccal kopogott kettőt az ajtón.
- Bejöhetek?
- Kösz a kérdést, de nem. - mosolyogtam.
- Nem kérdés volt.
Erre idegesen fújtattam.
- Ha azt hiszitek, ennyivel lerázhattok, rosszul hiszitek. - támaszkodott az asztalra. - Követni foglakk titeket...
- Amíg meg nem halsz... - fejeztem be a mondatot helyette. - Ami hamar el fog jönni. Egy embernek nehéz bármit is túlélnie. A vámpírok szinte mindent túlélnek...
- De nem a mi puskáinkat. Direkt vámpír méreggel töltöttük meg a töltényeket.
- Ebből elég lenne neked... 2. - Ez se tud számolni... Hehe. - Utánatok megyek. És levadászlak.
- Örömmel várom eljöveteled gyönyörű pillanatát. - röhögtem ki.

Folytatjuk...

 

12. rész - Ámor Nyila

Nem is tudom, hova készülünk... Kiyoshi semmit se árult el. A bőröndöm készen áll az asztalon... Szuper üresen. Ahogy Kiyoshi kijött a szobából az ő - tele pakolt - bőröndjével, rájöttem, hogy már nem nagyon akar visszajönni.

Opening: http://www.youtube.com/watch?v=jfmvucj7UMo

- Készen vagy? - kérdezte. Nem értem... Teljesen jól látszik rajtam, hogy készen vagyok... Vagy nem?
- Igen. - álltam fel, mintha álmomból keltem volna fel. - Mehetünk!
Mosolygott - már megint - és elkezdett indulni az ajtó felé.
- Gyere! - szólt utánam, mire felpattantam, és elindultam.
Ahogy kiléptem az ajtón, és visszanéztem a kis kunyhóra, nem éreztem magam biztonságban. Kiyoshi szándékai számomra ismeretlenek, és Yutaka - ki tudja milyen fegyverrel - jön utánnunk, bár semmi oka nincs arra, hogy levadásszon. Ha veszélyesnek ítél... De ki tudja, milyen az, amikor valaki veszélyes? Ő, persze, hiszen egy rendesen kiképzett vámpír vadász. Bár tudnám, hogy miért pont Yutaka-t küldték ide... Tudták, hogy van múltunk? Vagy esetleg csak a véletlen műve? Ki fog derülni, mert kiderítem.
Elindultunk. Még mindig a kis kunyhót néztem, ahogy egyre kisebb, és kisebb lesz, és a várost, ahol eddig éltem. Hosszú gondolkodásomból egy vonat zaja ébresztett fel. Vonatállomás? Ennyire messze megyünk?
- Akihito, itt vagy? Jön a vonat! - szólt, mire újra feleszméltem, és az indulni készülő vonatra rohantunk fel. Kabinos vonat... A mi kabinunkban - még - nem ült senki.
Ahogy leültünk, rögtön elindult a vonat, én meg a gondolkodásaimba csöppentem, és az emlékeimben úsztam.
Egy normális iskolai nap. Normális. És vele, normális magyar óra. 5.-es lehetek, és egyes-egyedül ücsörgök a hátsó padban.
Az egyik percben - a tanár szónoklata közepén - a hátsó ajtón bejön egy kabátos férfi, pisztollyal a kezében. Körülnéz. Tekintete megakad rajtam; kicsit gondolkozik, rám szegezi a pisztolyt, lő egyet, majd gondolkozik még egy kicsit, és még egyet belém lő. Szerencsére a karomat érte a lövés, így nagyon nagy bajom nem lett. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment ki a váratlan vendégünk. Én felkaptam a pulcsimat - gondolkodás nélkül - és kirohantam a terem ajtaján. A fickó éppen akkor jött ki a teremből, amikor én. Odarohantam, rávetettem magamat, és kiszedtem - nagy nehezen - a pisztolyt a kezéből. Hátrébb mentem, és megszólaltam;
- Nem úszod meg ennyivel. - és szememet összeszűkítettem.
- Úgy tudtam, te vagy a "csendes", és "szerény" Shirai Akihito. Szóval, nem te vagy az? Aida Akihito vagy?
Nem gondolkodtam, ki lehet az az Aida. A kezemet a sebre szorítva rá szegeztem a pisztolyt.
- Nem. Már nem. - szóltam, és meghúztam a ravaszt. Szinte egy időben rogytunk a földre mind a ketten. Ebben a percben - a lövés hallatára - kirohantak az osztályból. Én ekkor a földön feküdtem. A vérfolt fentről lefelé kezdett egyre nagyobb, és nagyobb lenni. Egyre homályosabban láttam. A végén csak annyit láttam, hogy - mint később rájöttem - Kiyoshi megfordít, felültet, és felemel. Ekkorra már elsötétedett minden körülöttem.
Kinyitottam a szemem.
- Jó reggelt Csipkerózsika! - szólalt meg egy hang mellettem.
- Mennyit aludtam? - hökkentem meg.
- Csak 3-4 órát.
Micsoda?! Még mindig utazunk?!
- Pont jókor, most fogunk leszállni. A következő megállóban.
Pár másodperc múlva a vonat megállt.
- Gyere! - szólt, én rögtön felálltam, és elindultam. Ahogy leszálltam egy nagy puszta - szerűség - vett körül. Egy... Falu? Ide utaztunk? Komolyan? Ennyi ideig? Már a fővárosba is mehettük volna ennyi erővel.
- Látom elámultál. - mosolygott.
- Nem, csak... - akadt el a szavam - Igen, elámultam.
- Nem baj. Gyere. Újra el fogsz ámulni, ha meglátod, hova megyünk.
Ekkor zajt hallottam a bokorból. Hátranéztem, és egy fekete színű hajat láttam. Yutaka... Követett. De tényleg. Visszafordultam, és felzárkóztam Kiyoshi-hoz.
Pár percen belül megállt. Én tovább sétáltam, - megint belemélyedtem a gondolkozásba... - aminek a következménye az lett, hogy neki mentem a bokornak. Zavartan visszaléptem, és nevettem. Ő erre csak - megint - mosolygott.
Egy hosszú köves úton mentünk végig, mire felbukkant egy számomra óriási téglaház. Két oldala messze van egymástól, ki domborodik, és üveg van rajta. Középen van egy kimagasodó torony; de elég egy szobának. Beléptünk a házba, és egy szőke hajú, kék szemű fiú lépett oda hozzánk.
- Aida! Milyen rég láttalak! Hogy megváltoztál! Látom újra vámpír vagy! - halmozott el kijelentésekkel. - Mellesleg... Lehet elfelejtetted a nevem. Aritomo vagyok! - vigyorgott.
- Izé... - motyogtam
- Nem tudja, ki vagyok. - szólt oda Kiyoshinak(aki mellesleg szakadt a nevetéstől) unott arccal.

Folytatjuk...

 

13. rész - Ismeretlen Idegen

- Én Shirai... - meg akadt a szavam - Aida Akihito.
- Én Aida Aritomo! - mosolygott. Várjunk csak. Aida. Aida?!
- Aida? - néztem rá furán.
- Igen, tesó! - ütött hátba, de mivel több száz évvel idősebb nálam ez eléggé fájt..
Opening: http://www.youtube.com/watch?v=jfmvucj7UMo
- Tesó? - néztem rá újra furán. Még csak nem is hasonlítunk.
- Vagyis... - rá nézett Kiyoshira - Ha új élete van akkor még a tesóm? - erre megint kitört belőle a röhögés. Elszórakozik rajtunk... - Féltesó. - egyezett bele. - De tesónak hívlak.
- Tesó? - értetlenkedtem tovább. - Te szőke vagy, én szürke. Csak a szemünk kék, de az nem számít semmit. Az arcunk se hasonlít.
- Nem kell annak hasonlítani... Anyunknak szőke volt a haja, apunknak meg szürke. - legyintett. - Amúgy Kiyoshi - nézett rá - Hogy-hogy nem emlékszik rám? Nem visszatértek az emlékei?
- Egy része. - mondta, mintha olyan egyértelmű lenne. - Több száz évet élt... nem tud minden emléke visszatérni. - fújtatott.
- Nem tért vissza az összes emlékem? - kerekedett el a szemem, majd megráztam a fejem. - A szüleink még élnek?
Aritomo bólintott.
Az ablakra néztem. Mozog valaki ott. A bokorból kiugrott Yutaka, és az ablakon keresztül célzott rám.
Meghúzta a ravaszt... Szegény gyereknek megint visszapattant az ablakról, és a kezében landolt. Milyen erősek a mai ablakok...
- Mi volt ez a zaj? - kérdezte Kiyoshi.
- Biztos madár repült az üvegnek. - szóltam, és a függöny - amit eddig bámultam - elengedett, mintha valaki elhúzta volna, ezzel eltakarva Yutaka-t. Ezt szerencsére nem hallották.
- Akihito, még jönni fognak lakótársak! - szólt Kiyoshi, és az ajtóra tekintett, mert kopogtak - Megjöttek.
Odasétált az ajtóhoz. Kinyitotta; Először belépett egy narancs hajú, kék szemű lány.
- Sziasztok! - köszönt. - Kanade vagyok! - mosolygott.
- Izé... Akihito. - mosolyogtam vissza.
Következő percben egy fekete hajú, barna szemű fiú lépett be.
- Szia! - köszönt, mivel engem látott meg elsőnek, majd kijavította magát - Sziasztok! A nevem Nobuyoshi. De szólítsatok Nobu-nak! - és tovább ment.
Következőleg egy barna hajú, zöld szemű lány toppant be.
- Sziasztok.
A kissé furcsa lánynak visszaköszöntem.
- Szia! - és mosolyogtam. Nem mosolygott vissza.
- A nevem Hideaki.
- Én Akihi... - de mielőtt befejezhettem volna beslisszolt a konyhába.

Este bementem az állítólagos szobámba. Pont ez a fenti torony. Kiyoshi bejött a szobámba - mellesleg ezzel halálra ijesztett - .
- Hogy tetszik ez a hely? - kérdezte.
- Nekem... nagyon. - mosolyogtam. Ez igaz is volt. - Az összes lakótárs vámpír? - kérdeztem, mert már furdalta a hátam a kíváncsiság.
- Nem. Nem mindegyik. Csak Kanade. A többi csak barátja a vámpíroknak.
- És Kanade nemes?
- Nem. - legyintett. - Sokkal kevesebb nemes vámpír van, mint ahogy gondolod. Attól, hogy ilyen sokat ismersz... Na mindegy. Nem hibáztatlak, hiszen még csak most lettél vámpír. Nem tudhatsz mindent, ami a vámpírokkal kapcsolatos.
Erre bólintottam.
- Élnek még másfajta ilyen... "csodalények"? - néztem rá.
- Igen. A vámpírok persze. A boszorkány, a vérfarkas, és a tündér. - mondta. - De az ilyen kicsi... - csinált akkora nagyságot, mint egy font(felfelé fordítva). - Ha találsz egyet, az egy mázli. Hiszen kívánságokat is teljesítenek.
Megint bólintottam.
- Jó éjszakát. - ment ki.
- Jó éjt. - szóltam utána csendesen.
Ahogy körülnéztem a szobában, sok furcsaságot láttam. Elsősorban az ágy. Mintája vérfoltos. A tükör tetején egy kép rólam. Az éjjeliszekrény tetején egy kicsi-én, és könyvek. Ez... Ez az én... Aida szobája? Zajt hallok mögöttem. Hátrafordulok. Saját magam. Úgy néz ki, mint egy... Egy... Szellem. Hátramegyek a falhoz.
- Ne félj. - szólalt meg. - Aida vagyok.
Elkerekedett szemmel a földre csúsztam.

 

Folytatjuk...

 

14. rész - Homályos Fény

 

Aida fényesebb volt, mint az éjjeli lámpám fénye. Alig láttam őt... Sose láttam még ehhez hasonlót. A haja olyan volt, mintha a nap sugara lenne. A ruháját mintha szél lebegtetné. A szeme, mint egy tó, úgy csillogott. Partjain mintha apró varjúk repkednének, szempillái oly feketék voltak. Ha meggondolom, nem is olyan ijesztő. Inkább lélegzet-elállító.

Opening: http://www.youtube.com/watch?v=jfmvucj7UMo

- Nem én...? - motyogtam.
- Nem te vagy Aida? - kuncogott - Dehogyis nem. Csak én a régebbi szelleme vagyok.
- Nem értem...
- Én a régi Aida vagyok. Vagyis a szelleme. Te meg az új. Erre én sem gondoltam, hogy így történik...
- Ühüm.
Majd elgondolkodtam.
- És te miért jöttél ide? - kérdeztem. Másik féle kérdésem a "Mit keresel itt?" változat lett volna, de így beszélni egy szellemmel...
- Tudnod kell, hogy aki téged vámpírrá tett, még él. Nem halt meg.
- Akkor Kisoyhi hazudott?
- Nem. Szemfényvesztés volt, amit ő látott. De a lényeg, hogy ez veszélyes lehet számodra. Hiszen ketten vannak, akik átváltoztattak. Együtt le tudnak győzni téged.
- De... - álltam fel - itt van Kiyoshi.
Megint kuncogott.
- Van annyi esze - megrázta a fejét - eszük, hogy akkor jönnek, amikor csak te vagy itthon. Ha elmennek, mindig menny velük. - szólt, és eltűnt, én meg újra a földre csúsztam.
Miért jött ide? Miért közölte ezt velem? Dan hogyan élte túl? Mindenesetre az eddig nyitva álló ablakot becsuktam. Ekkor valaki megkopogtatta a hátamat, és én megpördültem a tengelyem körül. Megállok, és Dan vigyorog rám.
- Szóval csak meg kell találnom Tomoaki-t.
- Hogyan élted túl? - motyogtam.
- Aida nem mondta? Különböző erőket fejlesztettem ki. Több évbe tellett...
- És? Még mi van a tarsolyodban?
Elvigyorodott.
- Majd meglátod. - és eltűnt. Ez is biztos valami, amit kifejlesztett... Egy éjszaka már megint túl sok dolog történik velem. Kétszer törtek rám, és kétszer tűntek el... Csak úgy.

Felálltam. A fény bevilágított az ablakomon. Nem, engem nem éget el. Csak is a "normális" vámpírokat. Egy pillanatra, mintha én lennék Aida. Mintha... Olyan lenne, mint akkor. Régen. De miért is gondolom így? Én vagyok Aida. Nem?
Felálltam. Minden... Minden túl... Csendes. Oda sétáltam az ajtóhoz, majd a fejemhez kaptam... fáj. És forró. Ez a naptól van. Biztos. A vámpírok nem lehetnek betegek... Elméletem szerint.
Ahogy lesétáltam - egy kissé szédelegve - üres konyhát láttam. Tovább mentem. Üres nappali. Még tovább, benyitottam az egyik hálószobába. Üres. Egy másikba; Üres. Minden... Üres.
Egy kissé kétségbeesetten az ajtóhoz rohantam. Csak én érzem a hideget?
Ahogy kilépek, körbenézek. Hirtelen megnyugodtam, és odamentem a kint kávézgató csapathoz.
- Jó reggelt... - köszöntöttem őket.
- Szia! - gondolom, a rohangálás miatt... - Mi a gond?
- Á, semmi. - szóltam. - Csak reggel van... Ilyenkor ilyen az ember.
- Ülj le! - szólt Kiyoshi, és megütötte a mellette üresen álló padot.
Leültem. Még mindig hideg van... Nyár van, már hogy lehetne hideg?!
- Sápadt vagy Akihito. - szólalt meg megint. - Jól vagy? - és a homlokomra rakta a kezét. - Forró... - ekkor már ő is elsápadt.
- Nem... Csak... - motyogtam - Mindegy. Menjünk be. Itt hideg van. - mosolyogtam rá az értetlen arcokra.

Mikor bementünk, engem leültettek a nappaliba, és Nobu a kezembe nyomott egy lázmérőt.
- Mérd meg a lázad. - mondta, és már arrébb is állt.
Pár perc múlva - mikor kivettem a lázmérőt - mindenki bejött a nappaliba, én meg egyik emberről a másikra néztem.
- Mi van? - kérdeztem. Ám ügyet se vetettek rám.
- Ez hogy történt Kiyoshi? - kérdezte Nobu.
- Volt már ember... - mondta. - Vagyis maj'nem.
Mindannyian kivonultak a nappaliból.

Még pár perc múlva visszajöttek, ám kabátba, és egy-egy táskával.
- Hova mentek? - álltam fel - Én is megyek! - Elindultam, megbotlottam egy szőnyegbe, és a földön kötöttem ki.
- Ne Akihito, most nem jöhetsz. - szólt Kiyoshi, és bezárult mögöttük az ajtó.
Én kétségbeesetten rohantam az ajtóhoz, és a kilincset nyomkodtam könnyes szemmel. Egyedül maradtam. Teljesen egyedül.

Folytatjuk...

 

15. rész - A Halál Könnyei

Opening: http://www.youtube.com/watch?v=jfmvucj7UMo

Az ablakok. Nyitva vannak. Be kell csuknom őket. Ahogy a nappali ablakhoz vánszorogtam, észre vettem, hogy szinte az összes ablak nyitva áll. Következő ablakhoz rohantam. Konyha-ablak. Becsukva.
Mire az összes ablakot bezártam, teljesen elfáradtam. Zajt hallok mögöttem... Hátra nézek, és maj'nem halálra rémülök... Egy macska. Ijedten felsikoltok. A macska csak félre hajtsa a fejét, és nyávog egyet. Gondolom éhes. Visszavánszorogtam a konyhába. Miért nincs itthon macska táp? Miért is van itt egy macska? Nem gondolkozhattam, mert a nagy keresés közben valaki megbökött, és én újra megpördültem a tengelyem körül, és mikor megálltam újra felsikoltottam. Yu... Yutaka?
Hátrébb lépek. Hogy jött be? Miért? Ja, hát persze. Az ablakok, ajtók több mint 5 percig tárva-nyitva álltak. Egyértelmű, hogy bejön.
- Szia. - szóltam, mintha olyan várt vendég lett volna.
- Helló - szólt, és elővette - az eléggé nagy - pisztolyát.
Nem, nem engedem ezt ilyen könnyen. A következő pillanatban egy lövés hallatszott, én meg a nappaliba kerültem. Hátra néztem. Nem, nem tört be az ablak; visszapattant, és Yutaka gipszében kötött ki... Megint.
Kiáltás a konyhából, egyértelműen a pisztoly-lövés miatt.
A bejárati ajtóhoz rohantam, kimentem a ködös udvarra, és egy lövés landolt a karomban. Ahogy oldalra néztem, egy barna hajú, zöld szemű fiút láttam, a füstölgő pisztolyát felém szegezve. Kezemet a fájó pontra helyezve mentem tovább. Kiszedtem a töltényt, és óriási meglepetés ért. Lila folyadék jött ki a töltényből. Vámpírvadász méreg. Szerencsére, ennyi nem öl meg. Sőt.
Tovább mentem. Óriási ez a kert... Egy árok; bebújtam a belsejébe.
Pár másodperc múlva zajokat hallottam. Szerencse, hogy köd van. Nem látott meg olyan messziről; vagyis a búvóhelyem nem lát meg. Ahogy tovább sétált, én - egy kicsit zajosan - kimentem az árokból, és az ajtó felé vettem az irányomat, és a hátamba lövést éreztem. Az újabb lila golyót kiszedtem, és úgy rohantam tovább. Még 2 lövés, és végem. Bent vagyok. Az ajtót rögtön becsaptam, és rádőltem.
Egyértelműen erősebb vagyok, mint egy átlagember, ezzel nem is volt probléma. Ketten tolták, azt is még elbírtam. Ám még ezzel se volt probléma. A probléma akkor kezdődött, amikor még egy lövés ért, át az ajtón, én meg a földre rogytam. A múltkor még 2 lövéstől estem a földre... Az ajtó kinyílt, és a két fiú - pisztolyt rám szegezve - bejött, megfogták a két karom, és elkezdtek cipelni az udvaron át. Minden... olyan homályos. Engem háttal vittek, nem láttam, hová akarnak elcipelni. Csak az egyre kicsinyülő téglaházat láttam. Ekkor azt éreztem, hogy egy jéghideg pisztolyt szorítanak a mellkasomra, és egy hangos lövést hallottam, körülöttem meg újra elsötétedett minden.

Ahogy felkeltem, egy igazán sötét helyen találtam magam. Megint. De nem ugyanaz a hely... Mert ez a hely... Igazán... Szép. Egy fotel, és egy ágy. A föld fából volt, a fal meg tapétázott.
Egyszer csak minden fényes lesz, és az egész szoba feltárul előttem. Egy hely, ahol se ablak, se semmi, ahol ki lehet szökni. Egy ajtó, de az zárva van, gondolom. Egy óriási képernyő, amin megjelent egy szoba, és egy arc. Yutaka? Hátrébb lépek, mert eléggé fényes a képernyő, és a karom ott marad; újra lánc. Láncra kötnek, mint egy kutyát... Hát mi vagyok én? Állat? Nem, bocs. Nem szóltam.
- Szia Akihito! - mosolygott, majd egy idő után furán nézett jobbra, és megszólalt. - Jó a mikrofon?
Gondolom az arcom miatt; nem változott semmi kifejezés rajta, amikor megláttam.
- Persze, hogy működik. - szóltam unottan. - Megkérdezhetem, miért hoztatok ide? - értetlenkedtem.
- Azt nem mondhatom el, a főnök szerint még egy ideig. De hamarosan megtudod! - és elsötétedett a képernyő. Körülnéztem. Ez sokkal, de sokkal barátságosabb, mint ahova az a bácsi, és Dan zárt be. Kopogást hallok az ajtón.
- Igen...? - kérdeztem, és bejött a barna hajú, zöld szemű fiú, egy tálcával a kezében.
- Jó reggelt! - mosolygott. - Nem vagy éhes?
- Igazából... De. Egy kicsit.
Lerakta a fotel előtti asztalra a tálcát, és én meg ő leültünk.
- Mi a neved? - kérdeztem tőle, mert nem akarom úgy hívni, hogy barna hajú, zöld szemű fiú.
- Jippensha Taroemon. De csak Taro-nak hívj. Honnan jöttél?
- Egy faluból, a főváros mellett... Te?
Erre legyintett.
- Nem tudom. Már rég óta vagyok itt.
Pár perc múlva arra ébredek, hogy egy rövid eszmecserébe kezdtem az ellenségemmel. 

Folytatjuk...

 

16. rész - Szívből

Opening: http://www.youtube.com/watch?v=jfmvucj7UMo

 

Reggel van... Gondolom. De amiért itt nincs ablak, így nem tudhatom... Ezt a gondolatmenetet Taro zárta le, mivel benyitott az ajtón - kopogás nélkül!! - egy újabb megrakott tálcával.
- Jó reggelt! - mosolygott.
- Jó reggelt. - szóltam csendesen.
Most nem ült le beszélgetni, azt mondta dolga van. Letette a tálcát az asztalra, és kihátrált a szobából.
Igazán érdekes ez a mai reggeli... Tabletta van az étel mellett. Minek nekem tabletta? Ja, hát persze. Vér tabletta. Vagyis vérszomj tabletta... Á, hagyjuk.
Megettem a reggelit, és bevettem a tablettám. Ezek után nem tudtam mást tenni, mint kibámulni a fejemből, és gondolkodni.

 

Így ment mindig; reggel, délben, este, minden nap. Míg egyik nap - reggeli után, kibámulva a fejemből - bekapcsolódott a képernyő.
- Szia Akihito! - mosolygott megint rám Yutaka. Rám mindenki csak mosolyog, akármit tesznek. Elvisznek egy idegen helyre, meg akarnak ölni, üldöznek, tönkre teszik az életem, de így is, csak mindenki vigyorog rám, mintha olyan boldog lennék. De nem! Sőt, ez engem kezd idegesíteni.
Erre én mormogtam valamit, mire ő újra mosolygott.
- Öltözz kabátba, ki mész sétálni! - vigyorgott tovább, és kikapcsolódott a képernyő, az ajtó meg kinyílt, és Taro lépett be rajta.
- Készen vagy? - Már nem azért, de most szóltak.
- Még nem... - szóltam, és megfogtam a kabátom. Milyen idő lehet kinnt?
Ahogy az ajtóhoz sétáltam, egy kissé elszédültem. A múltkor még lázas voltam... De az már elmúlhatott. Kifelé sétálva - egészen lassan - egyre hidegebb levegőt észleltem. Mikor kiértünk, már egészen fáztam, és a szemem majd' kiégett; havazik. Nyár volt, amikor becipeltek ide. Most akkor itt mi van?! Ennyi ideig voltam bezárva?
- Jössz hóembert építeni? - kérdezte Taro, mire én kérdőn néztem rá. Mi az a hóember?
- Tudod, hóból gyúrunk egyre kisebb gömböket, egymásra helyezzük, és arcot csinálunk neki. - erre újra értetlen arccal néztem rá. - Soha se építettél hóembert? - mostmár ő is értetlen arccal nézett rám.
- Hát... - nem volt egy fényes gyerekkorom. Csak az ablakból bámulhattam a gyerekeket, akik hóval dobálták egymást.
A következő pillanatban valami nagyon hideg, és jeges dolog csapódott az arcomhoz; Taro dobott meg egy hógolyóval.
- Naaa... - mosolyogtam. Lehet, túlságosan látszott rajtam, hogy boldog vagyok, és semmiképp se mérges, de az nem baj. Lehajoltam a földre, és egy maréknyi havat vettem fel a kezembe, amikor Taro újra arcba dobott. - Hé... - és megdobtam az eddig kezemben morzsolódó hógolyóval. Mivel egy "kissé" erősebb vagyok nála, a hógolyó miatt a földre zuhant.
- Hú... Bocsi! - vigyorogtam, és kuncogtam zavaromban, amíg ő feltápászkodott a hóból.
- Lehet, hogy mégis inkább hóembert kéne építeni... - szólt, mire én is, meg ő is felnevettünk.
Elkezdtem gyúrni egy kicsi gömböt, és mikorra akkora lett, mint a fejem, elkezdtem a földön gurítani. Egyre-egyre nagyobb lett. Egyszer, amikor toltam - nem is tudom, hogy hogy - egy kőben felbuktam, és pont Taro karjaiba estem. Amilyen gyorsan estem a karjaiba, olyan hamar ugrottam is ki, hiszen ez egy eléggé kínos szituáció. Tovább gyúrtam a gömböt - égővörös arccal - és figyelmen kívül hagytam, hogy Taro néz engem.
Pár perc múlva, az égbolton furcsa dolgot észleltem. Mintha lejött volna a papír a falról, olyan nyom volt ott. Próbáltam erősen bámulni, és sikerült, amit szerettem volna. Lejjebb húzódott, és egy gyönyörű, zöld fát láttam. Ezt Taro nem vette észre, szóval nyert ügyem volt.
- Figyelj, bemegyek, és hozok valami rágcsát. - szólt, és bement.
Amint bezárult mögötte az ajtó, észrevettem, hogy az állítólagos havas rétet egy vasrács veszi körül. Odanéztem a "felgyűrődött tapétára" és egy könnyű mozdulattal odaugrottam. Ki lestem a résen, és gondolkozás nélkül leugrottam. Ez az illat... Régen éreztem ezt. A fák rózsaszín virága, és a földön nyíló virágok látványa... Mint egy álom. Felnéztem; Yutaka húzta vissza a tapétát a helyére. Nem is rágcsáért ment... Hah.

Az erdőben sétáltam már pár órája, amikor észre vettem, hogy sötét van. Ezt egy zavaró tényezőnek nyilvánítottam a fejemben. Gondolom, minden felé vámpírvadászok vannak, hogy elkapjanak engem... Brr... Hideg van. Állj... A vámpírok nem fáznak. Így én se fázhatok. Ne-hem, vé-hégül i-his, ni-hincs i-his olyan hi-hideg. Botreccsenés a hátam mögött; Hátra kapom a fejem; Nincs ott semmi, vagy senki. Most másik irányból hallom a botreccsenést. Hátra nézek, és a világ legrémisztőbb látványa áll elém. Szőrős fej, láb, kéz, kiálló fogak, nem, nem egy állat. Hegyes fülek, vörös, elhúzott szemek... Egy vérfarkas.

 

Folytatjuk...

17. rész - Bloody History/1

Vérfarkasok nem léteznek... Mit beszélek én itt? Lassan, elkezdtem hátrafele sétálni.
- Raargh! - hallatszott a hangja
- Izéé... Graar... - motyogtam, és rohanni kezdtem. Tulajdonképpen, nem tudom, hogy hova, de futni kezdtem. Egyszer csak neki mendtem egy fának... Vagy nem. Annál sokkal puhább volt. Felnéztem, és Kiyoshi arcát láttam, és a karját kinyújtotta, pisztolyát a vérfarkasra szegezve.
- Nem tanultad meg? Nemes vérűekre támadsz? - szólt, és egy lövés hallatszott, a vérfarkas pedig a földre zuhant.

Opening: http://www.youtube.com/watch?v=jfmvucj7UMo

Nem éreztem, hallottam semmit, és a szobámban, az ágyamban kötöttem ki. A tegnapi ruhám az íróasztalom melletti széken volt, vérfoltokkal tarkásítva. Valahogy a hányinger kerülgetett erre a látványra, nem is a vérszomj. Az éjjeli szekrényemen egy pohár vér volt... Erre is csak a hányinger keringetett.
Felkeltem, és két olyan érzést éreztem, amit vámpír létem óta nem. Megbotlottam, a lábamra néztem, és egy óriási horzsolást láttam a lábamon. Fájdalom; Ezt már sok ideje nem éreztem annyi ideig, mint most. És... Éhes vagyok.
Megráztam a fejem. Nem lehetsz éhes! Csak az emberek éhesek. Te egy vámpír vagy!
Elkezdtem lefelé sétálni a lépcsőn. Érdekes ez a hely... Még mindig megcsodálom. A falon sok-sok festménnyel, a földön piros, hosszú szőnyeggel úgy néz ki, mint egy múzeum. Az érdekes színű padló fából van, és így még jobban azt a hatást éri el, mint egy kiállítás.
- Jó reggelt Akihito! - mosolygott Nobu - rég láttalak!
- Mióta voltam távol? - kerekedett el a szemem.
- Egy-két hét... - gondolkozott - Legfeljebb három.
- Az sok!
- Á, annyira nem... - mosolygott.
Erre legyintettem. Idiótákkal nem lehet veszekedni...
- Szia Akihito! - mosolygott rám Kiyoshi is - Jó újra látni!
- Mi történt tegnap? - értetlenkedtem - És... - húztam fel a térdemig a nadrágom - Ez mi? - és az árulkodó horzsolásra mutattam.
Erre mormogott valamit.
- Mi? - kérdeztem. Újra mormogott valamit. - Hahó! Kiyoshi! Mi van? - értetlenkedtem.
Megint mormogott.
- Elég! Mi a baj?! - kezdtem dühbe gurulni.
- Hosszú. - legyintett.
- Van időm! - ültem le a nappali fotelre. - És úgy tudom, neked is.
- Jól van. - ült le. - Lassan emberré válsz újra. - szólalt meg, és nekem elerekedett a szemem. - Ahova vittek téged a vámpírvadászok. Egy kutató intézet, ahol a tablettákkal újra emberré tesznek. - Jaj. - Szerintük túl sok vámpír van. De nemeseket nem kéne írtani... - fújtatott. - Nem ellenzem ezt az egészet, de azért a nemesekkel nem lehet ezt csinálni... És ha már több száz évet éltek? Azonnal meghalnának...
- És... Mit lehet ez ellen tenni? - vágtam a szavába. - Visszaváltozni hogy kell?
- Bonyolult.
- Biztos nem az! - forgattam a szemem.
- Igazából nem az. Csak találni kell egy ép elméjű vérfarkast. - szólalt meg. - Aki képes lenne téged megharapni, és nem megölni.
- Ennyi? - nevettem fel.
- Nem. Nem ilyen egyszerű. Nincs annyi vérfarkas... Megint, csak mert találkoztál eggyel.
Erre legyintettem, és felindultam a szobába az óriási lépcsőn. Reggel van, de én visszafeküdtem az ágyba. Elhatároztam, hogy szerzek valahonnan egy vérfarkast... Bármi áron.

Folytatjuk...

18. rész - Bloody History/2

Micsoda késések bomlanak le ráám... De tudjátok, van az az érzés, amikor annyi dolgot van, hogy inkább pihensz "egy kicsit."

Késő este felkeltem, és kinéztem az ablakon; még mindig fennt volt a telihold. Igazából fel se tűnt, hogy telihold van, amíg a vérfarkast meg nem láttam... Felöltöztem, és kisétáltam az ajtón. Hideg van idebent... Brr. Egy pisztoly van a nappaliban a földön; Biztos Yutaka hagyta itt, még mielőtt elvittek engem. Felkaptam, és kirohantam az ajtón.

Ahogy kiléptem az ajtón elkapott egy olyan érzés, ami szintén csak emberekkel van; Fáradt vagyok. Egyszer csak egy reccsenés hallatszik mögöttem; Vérfarkas. Préda kinézve.

Opening: http://www.youtube.com/watch?v=jfmvucj7UMo

A pisztolyom kattan egyet, mire ő felkapja a fejét. Elkezd felém jönni. Hirtelen hátrafordulok, lövök egyet, és... Semmi. Se nyüszítés, se vér. Odalépek, ahol eddig a vérfarkas állt. Eltűnt... Ebben a pillanatban erős karmolást érzek a hátamon, és a földre esek. Mivel a hátamon áll, meg kellett fordulnom, de ez eléggé nehéz dolog, ha az ellenség mindig viszafordít. Megmarkoltam a pisztolyomat, és a lába felé emeltem. Szerencsére ezt ő nem vette észre; Meghúzom a ravaszt, egy nyüszítés, és a földön van. Persze egy láb-lövéstől nem hal meg, így el tudtam vonszolni a téglaház melletti garázsba.

 
 

 

Profilkép



Archívum

Naptár
<< Szeptember / 2019 >>

Statisztika

Most: 1
Összes: 15157
30 nap: 379
24 óra: 8